Funiculì funiculà

di Mario Cantoresi

Ve l’ho avrò detto almeno mille volte prima d’ora: si può perdere la testa anche per un luogo, per una situazione, per uno stato d’animo.
Qualcuno definisce questi colpi di fulmine con il termine di “Sindrome di Stendhal”, ebbene a me è piacevolmente accaduto questo con Budapest.
Mi sono innamorato perdutamente di questa città nell’esatto istante Leggi tutto...

spacer
spacer

Zaccheo sull’albero – racconto di Rónay

(Zakeus a fügefán)

Zaccheo era un pubblicano e di piccola statura, il che è un abbinamento poco fortunato. Se qualcuno fa il pubblicano, che è un mestiere non proprio inappuntabile – e a ragione o a torto viene disprezzato -, insomma se qualcuno è un peccatore (come dirà fra poco Zaccheo parlando di sé), allora abbia almeno la forza, i muscoli, i pugni per farsi valere. Benché lo disprezzassero lo stesso, almeno farebbero finta di rispettarlo a causa della sua forza. Oppure dovrebbe avere abbastanza potere, farsi accompagnare da servi, soldati e così incutere timore. Perciò, si avrà paura di parlare in sua presenza o sussurrare dietro le sue spalle.
Ma Zaccheo era di piccola statura e, sebbene ricco, – era il capo dei pubblicani – quando ha sentito la folla entrare a Gerico e si è affacciato per vedere Gesù, faccia a faccia, nessuno ha cercato di fargli spazio e nessuno si è preoccupato minimamente di lui, alzando la voce: “Fate largo, non vedete che arriva il ricco Zaccheo, il forte e potente Zaccheo, che vuole vedere Gesù!” No, di questo nanetto non si occupava nessuno, nessuno gli prestava attenzione. Oppure si, qualcuno l’avrà pure fatto: “Guardate Zaccheo, il nababbo in miniatura!” E gli avranno pure dato una spinta, come se fosse accidentale, gli hanno calpestato i piedi, per ripicca, perché è così sfacciatamente ricco e pubblicano e in più piccolo. Alla fine si trovò al bordo della strada e poi nella fossa. Di là non poteva proprio vedere Gesù.
Non sappiamo, perché volesse ad ogni costo vedere Gesù. Magari non lo sospettava nessuno, hanno dimenticato di chiederglielo. Ma, probabilmente, non avrebbe potuto rispondere o avrebbe risposto: “Lo voglio e basta”. In questo modo avrebbe pure dato la risposta appropriata.
Perché mai vuole un pubblicano vedere Gesù faccia a faccia? Perché esce di corsa dalla casa e lascia là il suo ufficio, la tesoreria, la sua tavola imbandita? Perché qualcosa gli suggerisce dentro: “Devo vederlo. Non da lontano, come in una processione, o in teatro, ma faccia a faccia. Che possa guardare nei suoi occhi, e Lui nei miei. Ho lasciato tutta la casa aperta, magari verranno i ladri per portar via tutto, soldi e beni. Non fa niente. Ora mi importa solo di vederlo faccia a faccia.”
Ma inutilmente si alza sulle punte dei piedi, non lo può vedere a causa della folla. Sembra che la folla circonda Gesù proprio per nasconderlo a quelli che vogliono avvicinarsi. Si vede solo la folla, la folla nasconde Gesù e quelli che gli stanno vicino, quelli che camminano a pari passo con il maestro. Invece, si vedono solo quelli che sono più lontani da Gesù, ma camminano altezzosi, ogni tanto dando un’occhiata verso Zaccheo e i suoi simili , con disprezzo e sarcasmo, verso quelli rimasti là al bordo della strada, chiedendosi: ” Perché non sono cresciuti un po’ ancora? E come si permettono di immaginare di vedere Gesù, addirittura faccia a faccia?”
Gesù cammina nel deserto, in Galilea, in Samaria, al Giordano, a Gerico… fino alla fine del mondo, e attorno a Lui la folla. E nell’ultimo anello della folla c’è un muro fatto di superbia, disprezzo, arroganza, che respinge quelli che vogliono avvicinarsi.
Parlano se non altro con lo sguardo, il portamento, con la smorfia della bocca: “Sei un peccatore, resta dove sei, non devi venire qua tra noi. Tu non potrai mai far parte di noi giusti. Non sarai mai degno di vederlo, se ci pensiamo bene, non sei degno nemmeno di vedere noi. Ritirati , spudorato. Come ti permetti di pensare solo di avvicinarti a Gesù? No amico, prima devi sciogliere i nostri sandali, lavare i nostri piedi. Per ora non ti permettiamo nemmeno questo, devi meritarlo. Intanto aspetta il tuo turno, ma il più lontano possibile.”
Zaccheo, però, desiderava tanto vedere Gesù faccia a faccia, che non dava ascolto a queste voci. Dimenticando quanto sia ridicolo un nano quando corre, si mise a correre, senza badare alla confusione che creava. Correva veloce e sicuro, come se fosse tirato da una mano gigantesca. Dimenticava tutto tranne Gesù e la sua voglia di vederlo, e l’albero che stendeva i suoi rami sopra la strada. Si arrampica sull’albero e finalmente è lassù, pronto a vedere Gesù. Ed eccolo che arriva, e guarda su e con lui tutti quanti. Indispettiti quelli dell’anello estremo, indulgenti, quelli più dentro, affettuosi quelli più vicini al Maestro. E Zaccheo guardava Gesù, immobile sull’albero. Gesù lo fissò negli occhi e finalmente gli disse: “Zaccheo, scendi subito, perché oggi devo fermarmi a casa tua”. E lui “in fretta scese e lo accolse pieno di gioia”.

Rónay György: Zakeus a fügefán

Zakeus vámos volt, és apró termetű.

Szerencsétlen párosítás. Ha valaki „vámos”, vagyis, enyhén szólva, nem minden eljárásában tökéletesen feddhetetlen, vagy olyan foglalkozása van, amihez a közvéleményben – joggal, nem joggal – bizonyos megvetés tapad; egyszóval, ha valaki „bűnös ember” (mint Zakeus mondja rövidesen magáról), akkor legyen hozzá kellő ereje, izma, ökle, kellő testi fölénye a többiekkel szemben, akik igazában lenézik, de mert erősebb náluk, úgy tesznek, mintha tisztelnék. Vagy legyen legalább kellő hatalma, mozgósítható szolgákkal, poroszlókkal, pecérekkel, és mindennek birtokában kellő föllépése: olyan kihívó és fennhéjázó, hogy nem mernek se pisszenni a jelenlétében, se pusmogni a háta mögött.

Ez a Zakeus azonban „alacsony termetű volt”; és hiába volt gazdag, hiába volt „feje a vámosoknak”: amikor meghallotta a Jerikóba bevonuló tömeg zsibongását és kijött a házából és megállt az út mentén, „mert szívesen látta volna Jézust szemtől szembe”, azért még senki sem csinált helyet neki, hogy láthasson, és semmiféle ügybuzgó hang nem emelkedett, hogy így kiáltson: „félre, félre, tágítsatok innét, nem látjátok, hogy a gazdag Zakeus közeledik, az erős és hatalmas Zakeus, aki látni akarja szemtől szembe Jézust!” Ezzel az aprócska emberrel, ezzel a kíváncsi törpével nem törődött senki. Ügyet se vetettek rá. Illetve nyilván akadtak, akik mégis vetettek rá némi ügyet. Nézzétek, a gazdag Zakeus, az inci-finci nábob! Azzal bizonyára jól oldalba bökték a tolongásban, ráhágtak a lábára, bosszúból, amiért gazdag és vámos és ráadásul apró termetű; addig taszigálták, csak mintha véletlenül tennék ebben a tülekedésben, míg egészen ki nem szorították az út legszélére, s onnan is tovább, az árokba. Onnét aztán még kevésbé láthatta szemtől szembe Jézust.

Senki nem tudósít róla, miért akarta minden áron Jézust látni. Talán nem is tudta senki; ezt elfelejtették megkérdezni tőle. Valószínű, hogy ha megkérdezik, Zakeus maga sem tudott volna válaszolni. Esetleg úgy felelt volna, mint a gyerek, ha faggatják: csak. És ezzel az együgyű felelettel Zakeus mégis a lehető legbölcsebben felelt volna.

Mert miért jut eszébe hirtelen egy vámosnak, hogy szemtől szembe lássa Jézust? Miért szalad ki hirtelen a házából, hagyja ott egy teljességgel érthetetlen pillanatban az üzletét, a vagyonát, a kincseskamráját, a terített asztalát? Valami azt mondja benne: okvetlenül látnom kell. Nem csak messziről, mint egy fölvonuláson, vagy egy színházban. Szemtől szembe kell látnom. Nem vagyok méltó rá, hogy a hajlékomba jöjjön, ilyen esztelen vakmerőséget álmodni sem mernék, de ami a látását illeti: látnom kell, lehetetlen, hogy ne lássam, egész életem azon függ, hogy lássam. Szemtől szembe. Hogy belenézzen a szemembe, és én az övébe. Ajtót-ablakot tárva-nyitva hagytam; lehet, hogy közben kirámolják a házamat, kirabolják a kamrámat, mindenemből kifosztanak. Mindegy. Az a fontos, hogy szemtől szembe lássam.

De hiába ágaskodott, „a tömeg miatt nem láthatta”. Néha mintha csak azért volna Jézus körül ez a „tömeg”, hogy ne láthassák tőle Jézust azok, akik szemtől szembe látni akarják. A „tömeget” látják; a „tömeg” eltakarja előlük Jézust: Zakeus áll az árokparton, és sem Jézust nem látja, sem azokat, akik ott vannak egészen közel hozzá, olyan közel, hogy lépésüket önkéntelenül az ő lépéséhez igazítják. Ezeket egyelőre nem látni. Csak azokat, akik önhitten és magabiztosan vonulnak, büszkén és vállasan, időnkint oldalt pillantva, az ilyen árokszélen rekedt aprócska Zakeusok felé, gúnyosan és fölényesen, amiért ezek a Zakeus-fajták csak az árokparton szoronganak, amiért nem nőttek elég nagyra, akkorára mint ők, s amiért aprócska Zakeus létükre mégis látni akarják Jézust. Ráadásul szemtől szembe.

Jézus vonul a pusztában, Jézus vonul Galileában, Szamáriában, a Jordán pártján, egyik Jerikóból a másikba, a világ végezetéig, és körülötte a „tömegben”, a tömeg legkülső gyűrűjében változatlanul, Jerikóból Jerikóba ott vonul mind a világ végezetéig ez az élő elutasítás, a kevélységnek, az erénygőgnek ez az élősövénye, ez a tüskéivel kifelé fordult élő kerítés, ez az élő fal, amelytől nem látni Jézust.

Azt mondják, ha nem szóval, akkor a szemükkel, a járásukkal, a válluk mozgásával, az ajkuk biggyesztésével: „Bűnös vagy, Zakeus, maradj a helyeden, ne tolakodjál előre, a mi utunkra, a mi soraink közé. Sose furakodjál te, gyarló vámos, az igazak seregébe. Sose akard te szemtől szembe látni az Urat. Nem vagy méltó a látására; ha jól meggondoljuk, még a mi látásunkra sem vagy méltó. Húzd meg magad, te szégyentelen kis Zakeus. Miféle szemtelenség dolgozik benned, hogy azt képzeled, ilyen könnyű az út a magadfajtáknak az Úrhoz? Nem, barátocskám! először a mi saruszíjunkat kell megoldanod, a mi lábunkat megmosnod. Egyelőre azonban nem érünk rá megengedni neked, hogy megoldd a sarunk szíját és lemosd a lábunkról a port. Előbb azt is ki kell érdemelned, Zakeus. Addig várj a sorodra, lehetőleg minél távolabb innét”.

Zakeus azonban olyan rettenetes erős szomjúsággal kívánta szemtől szembe látni Jézust, hogy elengedte füle mellett azoknak a szálfanagy igazaknak az intelmét, akiktől nem láthatta Jézust. Esztelen kívánkozásában elfeledkezett róla, milyen nevetséges, amikor egy ilyen kis törpe szaladni kezd; nem is szalad, hanem inkább gurul, akkora port verve maga körül, hogy a szálfanagy igazak botránkozva húzzák ki magukat még félelmesebben szálfanagyra – és olyan sebesen, mint a labda, melyet egy kéz ellenállhatatlan erővel elhajít egy távoli, biztos cél felé. Szóval mindenről elfeledkezett, kivéve Jézust, és azt, hogy szemtől szembe lássa Őt, és kivéve azt a fügefát az út szélén, a fordulóban. Futott mint a nyúl, aztán kúszott mint a majom, és egyszer csak fönt volt a fügefán. „Hogy láthassa, mert arra kellett elmennie.”

És már jött is, már oda is ért, már föl is tekintett; és föltekintettek a többiek is. A legszélsők fölháborodva Zakeus pimaszságán; a belsőbbek elnéző mosollyal; a legbelsők, akik közvetlen közel voltak Hozzá, szeretettel. Zakeus pedig ült a fügefa tetején és nézte Jézust, szemtől szembe.

Nézték egymást, szemtől szembe, csöndben. Akkor Jézus így szólt: „Zakeus, szállj le hamar, ma a te házadban kell megszállnom.”

Zakeus pedig „sietve leszállt és boldogan fogadta”.

spacer

Sette baiocchi – racconto di Zsigmond Móricz

(Móricz Zsigmond: Hét krajcár – 1908)

Hanno fatto bene gli dei in modo che anche i poveri possano ridere. Non si sente solo il pianto nelle baracche ma anche risate che vengono dal cuore. Anzi, si può dire che i poveri ridano anche quando avrebbero motivo da piangere.
Conosco bene quel mondo. La generazione dei Soos, a cui appartiene mio padre, ha provato anche la miseria più buia. Mio padre in quel periodo lavorava in un’officina assunto a giornate. Non si vanta di quel periodo, non lo fanno nemmeno gli altri, ma era così. Ma è anche vero che non riderò mai tanto in vita mia quanto ho riso durante quei pochi anni della mia infanzia.
Come potrei ridere, quando non c’è più mia madre dalle guance rosse, sempre allegra, che sapeva ridere, che le venivano le lacrime e poi le veniva la tosse che a momenti la strozzava.
Nemmeno lei rideva mai così come quel pomeriggio che abbiamo passato noi due a cercare sette soldini. Li abbiamo cercati e li abbiamo trovati. Tre nel cassetto della macchina da cucire, uno nella vetrina, gli altri erano più difficili a trovare.
I primi tre soldini furono trovati da mia madre. Pensava di trovarne di più nel cassetto della macchina da cucire, perché cuciva a pagamento e metteva sempre là l’incasso. Per me quel cassetto sembrava una miniera: bastava metterci la mano e era subito festa.
Perciò mi sono meravigliato che mia madre ci stesse cercando tra gli aghi, ditali, forbici, bottoni, nastri; poi d’improvviso mi disse meravigliata:
– Si sono nascosti.
– Chi?
– I soldini – disse ridendo.
Tirò fuori il cassetto.
– Vieni, cerchiamoli lo stesso, questi soldini furbacchioni.
Si accovacciò e pose per terra il cassetto con molta attenzione, come se avesse paura che volassero via; girò velocemente il cassetto come quando uno prende una farfalla con un cappello.
Non si poteva resistere alla risata.
– Stanno qua sotto – ridacchiava, ma non si sbrigò ad alzare il cassetto – se ce n’è anche uno solo, dev’essere qui.
Mi accovacciai anch’io e fissavo se spuntava un soldino lucente. Non si muoveva niente là. Non ci credevamo nemmeno noi di trovare qualcosa.
Ci guardavamo e ridevamo sullo scherzo infantile. Allungai la mano verso il cassetto rovesciato.
– Attento! – avvertì mia madre. – Piano, altrimenti scappano. Tu lo sai quanto sono veloci i soldini! Corrono come una lepre, rotolano via veloci, ma quanto veloci…
Ridevamo a crepapelle. Lo sapevamo bene come correvano facilmente i soldini.
Quando ripresi il fiato, provai di nuovo a rovesciare il cassetto. – Alt! – esclamò mia madre; spaventandomi, ritirai il dito come se avessi toccato il fuoco.
– Fermo, piccolo spendaccione! Quanta fretta a spendere! Finché stanno qui sotto, sono nostri. Possono restarci ancora un po’. Vedi, voglio lavare, ma ci vuole il sapone e quello costa almeno sette soldini; non te lo danno per meno. Io ne ho tre, ce ne vogliono altri quattro, stanno qui dentro questa casetta, ma a loro non piace di essere disturbati. Possono arrabbiarsi e se ne vanno così che non li vediamo più. Stai attento, che i soldi sono roba delicata, bisogna trattarli bene, con rispetto, altrimenti si offendono come le contessine… Senti, non sai qualche filastrocca che potrebbe farli uscire da questo guscio di chiocciola?
Quante risate abbiamo fatto durante questi discorsi! Ma la filastrocca era proprio strana: – Venite fuori soldini, vi brucia la casa…
E girai il cassetto. C’era tutto là, tranne i soldi.
Mia madre rovistava con una smorfia delusa, ma niente.
– Che peccato che non abbiamo una tavola. Se l’avessimo rovesciato là, sarebbe stato più decoroso, e ci sarebbe stato qualche soldo. Racimolai le cianfrusaglie e le misi nel cassetto. Mia madre intanto stava pensando. Cercava di ricordarsi di qualche altro posto dove avesse messo dei soldi, ma non ci riuscì.
Mi venne un’idea.
– Mamma, io so di un posto, dove c’è un soldino.
– Dimmi, prendiamolo presto, prima che si sciogli come la neve.
– Nel cassetto dell’armadio della cristalliera.
– Meno male, che non l’hai detto prima, altrimenti non ci sarebbe più nemmeno là.
Ci alzammo e andammo all’armadio, che non aveva più i vetri, ma nel suo cassetto c’era un soldino, come mi ricordavo. Da tre giorni mi preparavo a prenderlo, ma non ne avevo il coraggio. Avrei comprato delle caramelle.
– Ecco quattro soldini. Non preoccuparti, figlio mio, la parte più grande l’abbiamo già. Ne mancano solo tre. Se abbiamo trovato questo in un ora, troveremo gli altri tre entro il pomeriggio. E allora posso lavare fino a sera. Su, magari ne troviamo uno in ogni cassetto.
Magari ce ne fosse stato uno in ogni cassetto! Sarebbe stato pure troppo. L’armadio nei vecchi tempi probabilmente serviva in una casa come nascondiglio per tanta roba. Ma da noi non aveva molto da nascondere.
Mia madre fece una predica ad ogni cassetto.
– Questo è stato ricco… una volta. Questo non aveva mai niente. Questo viveva sempre di credito. E tu, mendicante, non hai nemmeno tu un soldino. Non l’avrà mai, perché custodisce la nostra miseria. Tu non l’avrai mai; è meglio così, visto che non me lo dai ora che te lo chiedo! Questo poi è il più ricco! – e trasse fuori il cassetto più in basso che non aveva nemmeno il fondo. Me lo mise attorno al collo e ci sedemmo per terra, ridendo.
– Aspetta un po’ – disse d’improvviso, – avremo subito i soldi, ci saranno nel vestito di tuo padre. Nel muro c’erano dei chiodi che servivano come attaccapanni. Infatti, subito nella prima tasca trovò un soldino. Non voleva credere ai suoi occhi.
– Eccolo – esclamò – eccolo qua! Quanti ne abbiamo? Non riusciamo nemmeno a contarli- Uno, due, tre, quattro, cinque… cinque! Ora ne mancano solo due. Che sono due soldini? Dove ce ne sono cinque, se ne troveranno altri due!
Eccitata, cercò nelle altre tasche, ma invano. Non ci trovò nulla. Nessuno scherzo ha mai prodotto due soldini.
Aveva le guance rosse fiammanti dall’eccitazione e dalla fatica della ricerca.
Non poteva lavorare perché si ammalava subito. Certo, questo era un lavoro speciale, non si può impedire a nessuno di cercare i soldi.
Arrivò l’ora della merenda, poi il tardo pomeriggio. La sera era vicina e a mio padre serviva la camicia il giorno dopo, ma non si poteva lavare. Con l’acqua sola non viene via lo sporco unto dell’officina.
Mia madre si batté sulla fronte:
– Ma che somara che sono! Non ho guardato nella mia tasca. Ma ora ci provo.
Ed eccolo, trovò un altro soldino. Il sesto.
Ci esaltammo: ora ne mancava solo uno.
– Fa’ vedere la tua tasca! Magari anche là c’è.
Nelle mie tasche non c’era un bel niente, lo sapevo già.
Venne il crepuscolo e noi avevamo i nostri sei soldini, ma come se non ne avessimo nessuno. L’ebreo non fa più credito, i vicini sono poveri quanto noi, e poi, come chiedere un solo soldino?
Non c’era altro da fare, che ridere sulla nostra miseria.
A questo punto arrivò un mendicante. Recitava una lamentela chiedendo elemosina.
Mia madre rideva a crepapelle e gli disse:
– Lasci stare, sto qua senza far niente, perché mi manca un soldino per comprare un pezzo di sapone per lavare.
Il mendicante, un pio vecchio, sgranò gli occhi:
– Un solo soldino?
– Beh.
– Glielo do io.
– Figuriamoci, elemosina dal mendicante!
– Non ti preoccupare figliola, non mi mancherà. Mi manca solo un po’ di terra sopra… Con quello si risolve tutto.
Mi mise il soldino in mano e poi se ne andò zoppicando, ma felice.
– Grazie al cielo.- disse mia madre, – ora corri…
Si fermò d’improvviso, poi scoppiò a ridere.
– Ora che abbiamo insieme i soldi, non posso più lavare. Fa buio e non ho l’olio per la lampada.
Le venne la tosse per la risata, una tosse amara e assassina, che la stava strozzando. Si copriva il viso con le mani, torcendosi e mentre cercai di sostenerla, qualcosa di caldo mi bagnò le mani. Era sangue, il suo caro sangue. Sangue di mia madre che sapeva ridere come pochi poveri sanno.

Móricz Zsigmond: Hét krajcár

Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.

Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.

Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.

És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.

Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta…

És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban… a többi nehezebben került elő.

Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.

El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:

– Elbújtak.

– Micsodák?

– A pénzecskék – szólt felkacagva az anyám.

Kihúzta a fiókot:

– Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.

Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.

Nem lehetett azon nem kacagni.

– Itt vannak, benne vannak – nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.

Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.

Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.

Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.

– Pszt! – ijesztett rám az anyám – csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul…

Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.

Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.

– Jaj! – kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.

– Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok… Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.

Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:

Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki…

Azzal felfordítottam a házat.

Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.

Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.

– Milyen kár – mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.

Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.

De nekem fúrta valami az ódalamat.

– Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.

– Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.

– Az üveges almáriumba, a fiókba vót.

– Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.

Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.

– No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.

Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

– Ez gazdag fiók – vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! – kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.

A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

– Megáll csak – szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.

A szemének alig akart hinni.

– Megvan – kiáltotta, – itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy – kettő, – három, – négy, – öt!… Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.

Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.

És akkor a homlokára csap az anyám:

– Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

– Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.

Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.

Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!

Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.

És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.

Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.

– Hagyja el, jó ember – mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.

A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.

– Egy krajcár? – kérdezte.

– Hát.

– Adok én.

– No még a kéne, kódustól alamizsnát.

– Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.

– Na hálá légyen – szólt az anyám -, szaladj hát…

Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.

– Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.

Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

spacer

Racconto di Natale: Tutti corrono a casa

Tutti corrono a casa

(Szakonyi Károly: Mindenki siet haza)

Stavamo per chiudere. Da mezzogiorno avevamo pochi clienti; stavo all’ingresso senza fare niente e guardavo fuori la strada la fermata dell’autobus. Attraverso la bianca e trasparente tenda sembrava come se nevicasse, ma da giorni faceva brutto tempo. Dal fiume veniva la nebbia. Nessuno dei passeggeri che scendevano dall’autobus si fermò per bere un caffè oppure una birra, come altri giorni. Stringendo pacchi incartati, si sbrigavano verso le case, attraversando la strada. Alcuni portavano solo ora gli alberi di Natale. Erano pini di scarsa qualità, quelli che erano rimasti nell’ultimo giorno. Io ho comprato il mio due settimane fa al mercato e l’ho appeso fuori, al freddo, sotto la nostra finestra del quarto piano. Solo stamattina l’ho ritirato perché mia moglie possa addobbarlo. Bisogna pensare a tutto in anticipo, l’ho imparato da tempo. Ho avuto tante esperienze e sono stato abituato a procurarmi tutto ciò di cui avevo bisogno. Non mi piace la confusione, la fretta, nemmeno nelle piccole cose. Ho preparato anche le luci per l’albero. Stasera verranno a visitarci i nostri figli insieme ai due nipotini. Ho comprato delle costruzioni, libri colorati, una bambola, un trenino: tutto. Mi piace tanto l’atmosfera di Natale, la cena della Vigilia, il profumo dell’abete, le luci delle candele. Abbiamo anche una piccolo presepe, con Gesù bambino, Maria, Giuseppe, i re magi, i pastori; tutti fatti di gesso e dipinti. Ci sono anche uccelli, mucche, c’è tutto Betlemme. Dietro la rossa cellofan c’è una lucetta da accendere. E’ bellissimo. Mi commuovo sempre, perché mi ricorda la mia infanzia. Poi ascoltiamo la canzone Stille Nacht (mio figlio mi ha comprato il disco qualche anno fa), mentre brillano le candele romane. Dico sul serio: mi commuovo, mi si stringe la gola, sono tanto emozionato.
Stavo pensando a queste cose e anche che fra poco sarebbe finita la giornata. La ragazza al bancone ha spento la macchina del caffè alle 17.00, il capo ha chiuso la cassa, dietro nella sala folcloristica abbiamo spento le luci; insomma, stavamo per chiudere, quando arrivò quel tizio.
Pensavo che avrebbe bevuto qualcosa e sarebbe corso a casa, come gli altri.
Chissà quanti anni aveva; non era né vecchio né giovane. Non sembrava benestante, portava capelli lunghi che arrivavano fino sopra le spalle. Era magro, secco, la sua barba e i baffi erano bagnati dalla nebbia. Si fermò sulla porta, prima guardava me, poi la ragazza, ci salutò. Stava là, stringendosi il cappotto, come se aspettasse un caloroso benvenuto. Sono andato dietro il bancone, in modo di servirlo velocemente, ma lui non aprì bocca.
– Non posso più preparare un espresso.
– Non c’è caffè. Stiamo per chiudere. Cosa posso offrirle?
– Posso sedermi?
Poteva sedersi, eravamo ancora aperti.
– Prego – dissi di malavoglia. Speravo che se ne accorgesse. Ma lui, come se lo avessi invitato a sedersi nel modo più cordiale, si sedette felicemente ad una tavola vicino al calorifero.
– Cosa posso portare?
Mi guardò con uno sguardo mansueto. Ma io conosco bene questi sguardi innocenti! Ho visto parecchi tizi che sembravano tanto innocui a prima vista.
– Vino.
– Abbiamo solo vino in bottiglia.
– Va bene.
– Sono da 70 centilitri. Abasári, Furmint, Leányka.
– Vino rosso non ne avete?
– Abbiamo anche quello.
– Vorrei del vino rosso.
– Dammi un Kékfrankos – dissi alla ragazza dietro il bancone. Prese la bottiglia e me l’ha consegnò, senza pulirla. Fece una smorfia come se dicesse: “Non ci mancava altro.”
Portai la bottiglia sul vassoio insieme ad un bicchiere. Gli versai del vino e intanto lo osservai. Si stava riscaldando le mani infilandole sotto le ascelle, aveva gli occhi chiusi. Quando avevo finito, allungò la mano verso il bicchiere, sorridendo.
– Vogliono bere con me?
Io stavo tornando al bancone quando fece la domanda. Vidi che la ragazza stava per accettare l’invito, ma io più veloce risposi:
– No, grazie.
Avevo visto qualcosa, quando avvicinò la mano al bicchiere.
– Mi sarebbe piaciuto… – ci provò di nuovo con voce insicura.
– No, grazie. – dissi in modo deciso.
Feci un segno alla ragazza per avvicinarsi. Mi inchinai sopra il bancone.
– Guarda la sua mano!
La ragazza lanciò uno sguardo sopra le mie spalle.
– Qualcosa gli sarà capitato – disse sorpresa.
– Hai afferrato allora?
Mi girai; aspettavo che lui si stringesse le mani di nuovo sotto l’ascella, ma sbagliavo. Stava seduto dritto, i pugni chiusi riposavano sullo tavolo. Così, però, non si vedeva né il dorso della mano né il palmo, solo i pugni chiusi.
– Mi sarebbe piaciuto bere con voi – disse amichevolmente.
Tacevo. La ragazza dietro le mie spalle appoggiò i gomiti sul bancone. L’uomo stava guardando lei. “Guardala pure!”- pensai. “Quella non è abituata ai poveracci come te. Dovresti vedere i ragazzi con cui esce. O ancora di più, le loro macchine. Dovresti vedere gli uomini che vengono qua per poter vederla.”
Era una ragazza carina, lavorava da poco da noi, prima era in un bar del centro. Non ho chiesto perché aveva lasciato quel posto, non mi riguardava. Attirava gli uomini. Si truccava pesantemente e spendeva una fortuna per l’estetista e parrucchiera. Mentre era appoggiata al bancone, sentivo la scia di diversi profumi. Ma io non sono più giovane e comunque non mi interessava niente solo chiudere la baracca.
– La verità è che non so dove andare.
– No? – chiese la ragazza inavvertitamente.
– Non ho nessuno. Non potremmo passare insieme questa sera?
– Con me di sicuro no! – fece una risatina la ragazza.
– Intendevo tutti insieme.
– Vuole scherzare? – dissi freddamente.
Rimase muto un po’. Guardava con quello sguardo innocente.
– Pensa che io stia scherzando? Invece lo dico sul serio.
– Figuriamoci! – replicò la ragazza con dispetto. – Specialmente oggi , che è Natale!
– Specialmente? – chiese lui accentuando la parola in modo strano.
– Si, specialmente! Se non lo sapesse, stasera tutti corrono a casa.
– Ma io vi ho appena detto che non so dove andare.
– Sono fatti suoi.
– Lei pensa?
Ne avevo abbastanza.
– Beva, signore, beva, se le fa ancora bene bere. Si sbrighi, se possibile.
– Non vorrà buttarmi fuori?
Tacevo, benché avessi risposto volentieri: “Si, invece!”
– Allora non mi vogliono fare compagnia? Nemmeno questa sera?
– No, signore, le abbiamo già detto.
Era snervante che stava là seduto e non toccava il bicchiere.
– E che sarà di quelli che questa sera non hanno un posto dove andare? Chiedo a lei – e fissava la ragazza.
– Ma che ne so io?
– Non le interessa?
– Non me ne frega proprio! – rise nervosa la ragazza.
– Pensa, che non conviene parlarne?
– A me non interessa.
– E cosa le interessa, invece?
– Guardi che noi non stiamo tenuti di conversare coi clienti. E dobbiamo anche chiudere. – dissi.
– Perché questa fretta?
– Entra qua e provoca – mi disse la ragazza.
– Non affatto. – disse sorridendo il tizio. Era irritante questo sorriso.
– Vorrei solo sapere come funziona questo mondo.
– Lo chiede a noi?. Un minuto prima della chiusura?
Il tizio stava zitto, aspettava una risposta. La ragazza ci cascò.
– E va bene ! Questo mondo è fatto in modo che tutti possono trovare la loro felicità. Questo è un mondo a posto, anche se non le piace! Abitua ad arrangiarsi. Chi non ci riesce, deve incolpare solo se stesso e non deve provocare quelli che sono più fortunati.
– Ah, sarebbe questo?
– Non è colpa nostra, se lei è solo. E, se è sfortunato, non lo deve dire a noi.
– Perché a voi non interessa, vero?
– Non discutere con lui! – avvertii la ragazza. Ne avevo fino a sopra i capelli.
– Guardi, – mi avvicinai al tizio – lei dovrebbe essere contento che non le facciamo troppo domande. Capisce cosa voglio dire, vero?
Di nuovo quello sguardo innocente! Mi sono incavolato sul serio.
– E’ fortunato che non le domandiamo perché sanguina la sua mano.
Non era sorpreso. Alzò la mano e l’aprì.
– Intende questo?
Nel palmo della mano c’era una ferita profonda. La ragazza strillò.
– Non le chiedo come si è ferito. Ma potrei. Di gente come lei si può supporre un sacco di cose. Perciò la chiedo di bere il vino e andarsene.
Senza scomporsi, alzò anche l’altra mano.
– Anche là c’è una ferita! – gridò la ragazza.
Nella sua voce, oltre alla paura, si sentiva anche la pietà. Il tizio se ne accorse e rispose con un sorriso di gratitudine. Ero al limite della mia pazienza, ma cercai a trattenermi.
– Non mi interessano le sue ferite. Le ho detto già!
– Eppure dovrebbero.
– Non voglio immischiarmi, le chiedo solo…
– Eppure si immischia. Ma non come pensa lei.
– ..le chiedo di bere, pagare e …
– Non sospetta nemmeno che ferite siano queste?
Sapevo di essere diventato bianco dall’agitazione. Cercai di calmarmi.
– No, signore. Può essere che si sia ferito accidentalmente. Ma è anche possibile che abbia commesso qualcosa e le ferite non siano là per caso.
– Le fa male? – chiese la ragazza preoccupata. – Possiamo fare qualcosa?
Guardai la ragazza: – Noi non abbiamo visto queste ferite! Non vogliamo metterci nei guai!
Parlai abbastanza forte perché il capo uscisse dall’ufficio.
– C’è qualche problema?
– Niente – dissi in tono per fargli capire che lo volevo lasciar fuori dalla situazione imbarazzante. – Il signore sta per pagare e andarsene. Stiamo chiudendo.
– Si, chiudiamo.
Il capo guardò il cliente e vide il suo palmo con la ferita ancora in aria. Rimase senza parola.
– Dal bicchiere?
– No, capo, non è niente…
L’ho chiamai in disparte e gli spiegai la situazione. Lui intanto guardò il cliente e mentre gli parlavo, mi afferrò il cappotto.
– Guardi, anche la camicia! Di lato!
Mi girai e vidi: il tizio aveva aperto il cappotto davanti e si vedeva la camicia con una macchia rossa. Il capo fece un segno alla ragazza di avvicinarsi.
– Si dovrebbe chiamare la polizia!
– A quest’ora? Non sarebbero contenti, lo sa, è la Vigilia di Natale. E darebbero fastidio anche a noi. La famiglia ci aspetta a casa. Maledizione, proprio qua doveva venire!
– Allora lo si butti fuori prima possibile…
Rientrò nell’ufficio. Io e la ragazza tornammo al bancone. Il cliente si alzò, tenendo le mani ancora in aria e si vedeva bene anche la camicia insanguinata.
– Queste ferite – cominciò mansueto, ma la ragazza strillò.
– Se ne vada!
Scrissi il conto in un battibaleno e glielo ficcai sotto il naso.
– Trentadue e quaranta! E esca, che chiudiamo!
– Vorrei solo ricordarle…
– Non deve volere niente!
– Sulle mani, piedi, sul lato… Questa sera…
– Sia contento che non vogliamo sapere dei guai in cui si è cacciato! Sia contento che è capitato proprio in una sera così tranquilla… Ha capito? Altri giorni non la passerebbe liscia! Trentadue e quaranta e addio!
Il tizio indietreggiava e finalmente abbassò le mani. Non volevo buttarlo fuori con la forza, anche se sono arrivato molto vicino. Indietreggiava fino alla porta, noi stavamo al bancone e ci guardava con quello sguardo supplicante. Sembrava che volesse dire ancora qualcosa, ma poi si girò e uscì senza una parola.
– Chiudere la baracca!
La ragazza mi aiutò a fare ordine. Dalla bottiglia mancava solo quel poco che avevo versato nel bicchiere. Anche quello era intatto.
– Se n’è andato? – chiese il capo.
Non ha bevuto nemmeno il vino – indicai la bottiglia.
– Lo venderemo domani. – Il capo ha rimesso il tappo alla bottiglia e la infilò nel frigo. – Nella confusione di domani.
– C’è stato un momento in cui mi è dispiaciuto per lui – disse a bassa voce la ragazza.
– Questo è tipico di voi, Veronica – rideva il capo. – Siete capace di aver pietà anche di tipi come questo.
Ridevamo. Ci voleva qualche risata dopo l’agitazione.
– Venite, vi porto a casa!
Fuori c’era una brutta nebbia. Salimmo sulla macchina del capo, la ragazza davanti, io dietro. Quando uscimmo dal parcheggio sbirciai fuori se vedevo ancora il tizio. Ma era sparito. Sparito proprio, perché non lo vidi per niente.
Poi, nella macchina riscaldata mi sono tranquillizzato.

Pubblicazione autorizzata dall’autore

Mindenki siet haza

Már éppen zárni akartunk, dél óta alig volt forgalom; tétlenül ácsorogtam az üzletajtónál, néztem a függönyön át az utcát, a buszmegállót; így, a fehér, áttetsző szádán keresztül olyan volt az út meg a táj, mintha havazna, pedig mocskos, szürke idő járta már napok óta. Köd szállt a folyóról. A buszról lekászálódó utasok közül senki sem ugrott be sörre vagy feketére, mint máskor, áruházi papírokba burkolt csomagjaikkal átvágtak az úton a házak felé.

Némelyik még csak most cipelte a fenyőjét. Satnya fenyők voltak, már amilyenek megmaradnak így, az utolsó napra. Az én fenyőm két hete megvolt, a piacon vettem, kikötöttem a negyedik emeleti ablakunk alá a hidegre, csak ma reggel húztam be onnan, hogy feldíszíthesse az asszony. Jó előre kell gondoskodni mindenről. Megtanultam már.

Megéltem valamennyit, rászoktatott az élet, hogy idejében beszerezzem mindazt, amire szükségem van. Nem szeretem a kapkodást meg a bizonytalanságot, még a kis dolgokban sem. A színes villanyégőket is előkészítettem, komótosan, a tavalyi dobozból.

Estére eljönnek hozzánk a gyerekek a két kis unokával. Vettem építőkockát, képeskönyvet, babát, kisvasutat, mindent. Nagyon kedvelem a karácsonyi hangulatot, az ünnepi vacsorát, szeretem a fenyő illatát a szobában, meg ahogy égnek a gyertyák. Még kis jászolunk is van, benne gipszből a Kisjézus, meg körülötte a gipsz-Mária és József, meg a háromkirályok, a pásztorok, mind gipszből, színesre festve meg egy gipszszamár, gipsztehén, szóval az egész Betlehem, hátul piros celofánpapír mögött apró zseblámpaégőt lehet meggyújtani, nagyon szép.

Mindig meghatódom, mert a gyerekkoromat juttatja eszembe, aztán feltesszük a Csendes éjt, a fiam hozta a lemezt valamelyik esztendőben, azt mindig lejátsszuk, miközben szikráznak a csillagszórók, komolyan mondom, meghatódom, a sírás szorongatja a torkomat, annyira érzem olyankor a szeretetet. Ezen járt az eszem, meg azon, hogy na, nemsokára vége a napnak; a presszóslány ötkor kikapcsolta a kávéfőzőt, a főnök kasszát csinált, hátul a magyaros teremben már eloltottuk a lámpákat, szóval zárni készültünk éppen, amikor bejött az az ember.

Gondoltam, iszik valamit, aztán siet haza ez is, akár a többiek.

Tudja fene, hány éves lehetett, se öreg, se fiatal; nem látszott valami jómódúnak, ráadásul a haja a vállát verdeste, sovány volt, girhes, szakálla, bajsza nedvesen tapadt össze a ködtől. Megállt az ajtóban, előbb engem nézett meg, aztán a lányt, biccentett, összefogta a kabátját; úgy ácsorgott ott várakozva, mint akit jó szívvel kéne fogadni. Odamentem a pulthoz, hogy ha kér valamit, gyorsan végezzünk, de meg se szólalt.

– Kávét már nem tudok főzni – jelentette ki a lány.

– Kávénk nincs – mondtam a pasasnak. – Mindjárt zárunk. Mit adhatok?

– Leülhetek? – kérdezte csendesen.

Hát éppenséggel leülhetett, még nyitva voltunk.

– Tessék – mondtam kelletlenül. Gondoltam, észreveszi. De nem, mintha a legnyájasabban kínáltam volna hellyel, boldogan telepedett le az egyik asztalhoz a fűtőtest közelében.

– Mit adhatok? – kérdeztem sürgetően.

Szelíd tekintettel nézett föl – na, de ismerem én az efféle szelíd tekinteteket! Sok furcsa pasast láttam már ilyen szelídnek elsőre.

– Bort – azt mondta.

– Palackozott boraink vannak.

– Igen.

– Hétdecisek. Abasári, Furmint, Leányka.

– Vörös nincs?

– Vörös is van.

– Talán azt.

– Adj egy Kékfrankost – szóltam a lánynak. Levette a polcról, meg se törölgette az üveget, csak átadta. Elhúzta a száját, hogy már éppen csak ez hiányzott.

Vittem a bort a tálcán, a pohárral. Öntöttem a vendégnek. Közben jól megnéztem. Két tenyerét a hóna alá dugva melegedett, szemét lehunyta; majd amikor végeztem, felpillantott, mosolyogva nyúlt a pohárért.

– Innának velem?

Én már mentem vissza a pulthoz, amikor ezt kérdezte. Láttam, a lány kapható lett volna rá, de megelőztem:

– Nem uram, köszönjük.

Mert észrevettem valamit. Észrevettem, mikor a pohárért nyúlt.

– Szerettem volna, ha… – próbálkozott a pasas bátortalanul.

– Nem uram nem! – mondtam határozottan.

Intettem a lánynak, hogy jöjjön közelebb. Áthajolt a pulton.

– Nézd, milyen a keze!

A lány a vállam fölött odapillantott.

– Látod?

– Valami történt vele – mondta meglepetten a lány.

– Na ugye!

Megfordultam; arra számítottam, hogy a pasas ismét a hóna alá szorította a kezét. Tévedtem. Egyenesen ült, két öklét az asztalon nyugtatta, igaz, így most nem látszott sem a keze feje, sem a tenyere, csak az összezárt ökle.

– Szerettem volna, ha velem isznak – mondta barátságosan.

Hallgattam. A lány, a hátam mögött, a pultra könyökölt. A férfi most őt nézte. Na, te aztán nézheted, gondoltam magamban. Nem ilyen alakokhoz van szokva. Látnád csak a fiúit, gondoltam. Vagy a fiúinak az autóit. Látnád csak, kik támasztják itt a pultot miatta. Csinos lány volt, nemrég került az üzletbe, az egyik belvárosi presszóból. Nem kérdeztem miért, a főnökség dolga. Vonzotta a férfiakat a mélykivágású, fehér pulóverjével, meg a miniszoknyájával. Erősen festette magát és egy vagyont költött fodrászra, kozmetikusra. Ahogy ott könyökölt a hátam mögött, éreztem a különféle spray-k illatát. De én már nem vagyok fiatal. Különben sem érdekelt akkor semmi, csak a záróra.

– Az a helyzet, hogy nincs hova mennem – mondta a férfi.

– Nincs? – kérdezte óvatlanul a lány.

– Senkim sincs. Nem tölthetnénk együtt a mai estét?

– Velem ugyan nem – nevetett fel kurtán a lány.

– Úgy értem, hogy valamennyien. Együtt.

– Maga viccel – mondtam ridegen.

Nem felelt mindjárt. Bámult azzal az álszelíd tekintetével.

– Gondolja, hogy viccelek? Egészen komolyan kérdeztem.

– Majd éppen magával! – nyelvelt a lány. – Különben is, ma karácsony van.

– Különben is? – kérdezte gúnyos hangsúllyal a férfi.

– Igen, különben is! Ha nem tudná, ilyenkor mindenki siet haza.

– De éppen most mondtam, hogy én nem mehetek sehová.

– Az a maga baja.

– Úgy véli?

Megelégeltem a dolgot.

– Igyon, uram, igyon! Ha egyáltalán még jót tesz magának, hogy iszik. Siessen, ha megkérhetem rá.

– Csak nem akar elkergetni?

Hallgattam, mert legszívesebben azt vágtam volna rá, hogy de, bizony!

– Szóval nem tartanak velem? Ezen a napon sem?

Rettenetesen idegesítő volt, hogy csak ült ott, s a világért sem nyúlt volna a poharához.

– És mi legyen azokkal, mondjuk éppen ezen az estén, akik nem mehetnek sehová sem? Magától kérdezem – tekintett a lányra.

– Mit tudom én!

– Magát ez nem érdekli?

– Engem nem – nevetett idegesen a lány.

– Úgy gondolja, nem is érdemes erről beszélni?

– Engem nem érdekel – mondta a lány.

– Hát mi érdekli magát?

– Nézze, uram, nem kötelességünk társalogni – mondtam. – És mindjárt zárnunk kell.

– Hova sietnek?

– Bejön ide, és kötözködik – nézett rám a lány.

– Szó sincs ilyesmiről – szólt mosolyogva a férfi. – Csak szeretném megtudni, hogyan rendezték be a világot?

– Éppen tőlünk? Éppen záróra előtt egy perccel?

A pasas hallgatott, de választ várt. A lány beugrott.

– Hát jó! A világot úgy rendezték be, hogy mindenki megtalálhassa a boldogulását. Nagyon jó kis világ ez! Még ha magának valamiért nem tetszik is, tudja? Ügyességre szoktat. Aki nem boldogul, az magára vessen. És ne kötözködjön azokkal, akik szerencsésebbek!

– Á, szóval így?

– Nem tehetünk arról, hogy maga egyedül van. És, ha valamiért peches, ne velünk tárgyalja meg.

– Mert magukat nem érdekli, igaz?

– Ne vitázz vele – szóltam a lányra. Már igazán torkig voltam. – Nézze, uram! – léptem közelebb a pasashoz. – Maga csak örülhet annak, hogy nem vagyunk túlságosan érdeklődők. Remélem, érti, mire célzok?

No, az az ártatlan tekintet! Felbőszültem.

– Örüljön, hogy nem kérdeztem meg, mitől véres a keze!

Nem lepődött meg. Lassan felemelte a kezét, és széttárta a tenyerét.

– Erre gondol?

A tenyere közepén egy mély seb volt.

A lány felsikoltott.

– Nem firtatom, mitől van. Pedig tehetném – mondtam. – A maga fajtájáról sok mindent föltételez az ember. De csak arra kérem, igya meg a borát és távozzon!

A férfi meg se rezzent, felemelte a másik tenyerét is.

– Azon is van egy seb! – kiáltott fel a lány. Hangjában, noha riadt volt, érezni lehetett a sajnálkozást is. A pasas észre is vette, hálás mosollyal bólintott. A türelmem határán voltam, de fékeztem magam.

– Nem érdekelnek a sebei. Megmondtam!

– Pedig érdekelhetnék.

– Nem akarok beavatkozni a dolgaiba. Ismétlem, csak arra kérem…

– Pedig beavatkozik. Csak nem úgy, ahogy maga gondolja.

– …csak arra kérem, igyon, fizessen, és…

– Nem is sejti, miféle sebek ezek?

Tudtam, falfehér vagyok az izgalomtól. Nem hiányzik nekem az ilyesmi. Nyugodtságot erőltettem magamra.

– Nem, uram. Lehet, hogy csak véletlenül sebesült meg. De az is lehet, hogy elkövetett valamit, és azok a sebek nem véletlenek…

– Fáj? – kérdezte most már aggódva a lány. – Nem tehetnénk valamit?

A lányra néztem:

– Mi ezeket a sebeket nem láttuk! Minket nem fog belekeverni semmibe!

Elég hangosan beszéltem ahhoz, hogy a főnök bejöjjön az irodából.

– Mi baj van, kérem?

– Semmi – mondtam olyan hangon, hogy a főnök érthette, a zavaró eseményből tapintatosan ki akarom hagyni. – Az úr fizetni akar, és távozik. Zárunk.

– Igen, zárunk – ismételgette gépiesen a főnök. A vendégre pillantott, meglátta a pasas még mindig feltartott, sebes tenyerét. Elállt a szava. – A pohártól…?

– Nem, főnök, semmi… – Félrevontam, s gyorsan elmondtam mindent. Ő közben a pasasra tekingetett, s amíg magyaráztam neki, megragadta a kabátomat.

– Odanézzen! Az inge is… Az oldalánál!

Amint hátrapillantottam, magam is láttam; a férfi szétnyitotta magán a kabátját, s előtűnt az inge, s az ingén egy vöröslő folt.

A főnök magunkhoz intette a lányt.

– Telefonálni kellene a rendőrségre.

– Most? Ugyan! – csillapítottam. – Nem nagyon örülnének, ha ilyenkor… tudja, karácsony estén… Meg aztán minket is csak zaklatnának. Már vár a család… a fene egye meg, hogy éppen ide jött be!

– Jól van – mondta a főnök –, akkor dobjátok ki mielőbb.

Besietett az irodájába.

A lánnyal visszamentünk a pulthoz.

A pasas felállt, tenyérét még mindig feltartotta; most jól látszott a bevérzett inge is.

– Ezek a sebek – kezdte szelíden, de a lány felsikoltott.

– Menjen innen!

Kapkodva megírtam a blokkot, a férfi orra alá tartottam.

– Tessék! Fizessen! És távozzon, mert zárunk!

– Csak emlékeztetni szeretném…

– Ne szeressen semmit!

– A tenyeremen, az oldalamon és a lábfejemen… Ezen az estén…

– Örüljön, hogy ezen az estén nem akarunk tudni a maga viselt dolgairól! Örüljön, hogy éppen egy ilyen békés estén… Megértette? Máskor nem úszná meg! Alászolgája!

A pasas hátrált, végre leengedte a tenyerét. Kiszámolta az asztalra a pénzt. Csendben vártunk. Nem akartam erőszakosan kidobni, pedig már ott tartottam. Hátrált az ajtóig.

Álltunk a pultnál, ő meg mindegyre bámult minket azzal a szelíd, könyörgő tekintetével. Akkor azt hittem, szólni fog még valamit, mert meg-megrándult a szája széle. De szó nélkül kiment.

– Na, gyorsan lehúzni a rolót – mondtam.

A lány segített rendet tenni. A palackból éppen csak az a deci hiányzott, amit kitöltöttem. Az is ott maradt a pohárban.

– Elment? – nézett be a főnök.

– Meg se itta a borát – mutattam.

– Majd holnap eladjuk – dugaszolta le a főnök, és betette a hűtőbe. – Majd a holnapi rumliban.

– Volt egy pillanat, amikor megsajnáltam – szólt csendesen a lány.

– Ez már a maga formája, Veronika – nevetett a főnök. – Még az ilyen alakokat is képes megsajnálni.

Ezen aztán nevettünk, kellett is egy kis nevetés az izgalomra. Odakinn ronda köd volt. Beültünk a főnök kocsijába, a lány előre, én meg a hátsó ülésre. Amint elhagytuk a parkolót, kikémleltem az autóból, látom-e valahol a pasast. De az eltűnt. Eltűnt alaposan, mert sehol sem láttam.

Na, aztán a jól fűtött kocsiban már nyugodtabb lettem egy kicsit.

spacer