poesie

Funiculì funiculà

di Mario Cantoresi

Ve l’ho avrò detto almeno mille volte prima d’ora: si può perdere la testa anche per un luogo, per una situazione, per uno stato d’animo.
Qualcuno definisce questi colpi di fulmine con il termine di “Sindrome di Stendhal”, ebbene a me è piacevolmente accaduto questo con Budapest.
Mi sono innamorato perdutamente di questa città nell’esatto istante Leggi tutto...

spacer
spacer

Fordítás olaszról magyarra: A kismadár

Magyarázatként:   (forrás: SZTAKI olasz-magyar szótár)

A kismadár

Augusztus volt, egy szegény kis veréb
egy templom mélyén keresett menedéket
hogy sebesült szárnyát meggyógyítsa,
minek ártott a légpuska.
.
A gyóntatószék függönye mögül
a plébános tanúja volt ennek,
miközben a hívek a padokban ülve
buzgó imádságba merültek.

Egy nő észrevette a verebet,
megfogta és keblébe rejtette.
Egyszer csak csipogás hallatszott:
csip, csip, csip, csip.

Valaki felnevetett erre a madárhangra,
s a pap így kiáltott bosszankodva:
“Testvérek, akinek madara van,
az Úr házát, legyen szíves, hagyja el!”

A férfiak, kissé meglepődve e szavakra,
helyükről lassan felkászálódtak,
de a plébános a gyóntatószékből kirontva:
“Megállni, rosszul fejeztem ki magam!” – mondta.

“Gyertek vissza és ide hallgassatok:
csak az menjen ki, aki madarat fogott!”
Földre sütött szemmel, rózsafüzért morzsolgatva,
az ajtó felé indult minden asszony.

“Hova mentek, szerencsétlenek!
Maradjatok és ide figyeljetek,
csak annak beszélek
aki a templomban fogott madarat.”

Szófogadóan, bíborvörös arccal,
mind azonnal,
felkeltek az apácák
hogy elhagyják az Úr házát.

“Az ég szerelmére! – kiáltott a pap, -Nővérek,
gyertek vissza és nyugodjatok meg.

Itt az ideje bűnös testvéreim,
hogy eloszlassuk a félreértést:
csak az menjen ki, aki oly gaz,
hogy kezében most is madarat tart.”

Egy oldalkápolna rejtett zugában
egy lány majdnem rosszul lett erre,
így szólt vőlegényéhez elsápadva:
“Nem megmondtam! Észrevette!”

előadó: Andrea Boccelli

A verset Trilussànak tulajdonítják, de létezik egy régebbi változat is római nyelvjárásban, leközlöm mindkettőt.

Trilussa – L’uccelletto

Era d’Agosto e il povero uccelletto
Ferito dallo sparo di un moschetto
Andò per riparare l’ala offesa,
a finire all’interno di una chiesa.

Dalla tendina del confessionale
Il parroco intravvide l’animale
Mentre i fedeli stavano a sedere
Recitando sommessi le preghiere.

Una donna che vide l’uccelletto
Lo prese e se lo mise dentro il petto.
Ad un tratto si sentì un pigolio
Pio pio, pio pio, pio pio.

Qualcuno rise a sto cantar d’uccelli
E il parroco, seccato urlò: “Fratelli!
Chi ha l’uccello mi faccia il favore
Di lasciare la casa del Signore!”

I maschi un po’ sorpresi a tal parole
Lenti e perplessi alzarono le suole,
ma il parroco lasciò il confessionale
e: “Fermi – disse – mi sono espresso male!

Tornate indietro e statemi a sentire,
solo chi ha preso l’uccello deve uscire!”
a testa bassa e la corona in mano,
le donne tutte usciron pian piano.

Ma mentre andavan fuori gridò il prete:
“Ma dove andate, stolte che voi siete!
Restate qui, che ognuno ascolti e sieda,
io mi rivolgo a chi l’ha preso in chiesa!”

Ubbidienti in quello stesso istante
le monache si alzarono tutte quante
e con il volto invaso dal rossore
lasciarono la casa del Signore.

“Per tutti i santi – gridò il prete –
sorelle rientrate e state quiete.
Convien finire, fratelli peccatori,
l’equivoco e la serie degli errori:
esca solo chi è così villano
da stare in chiesa con l’uccello in mano.

Ben celata in un angolo appartato
Una ragazza col suo fidanzato,
in una cappelletta laterale,
ci mancò poco si sentisse male

e con il volto di un pallore smorto
disse: “Che ti dicevo? Se n’è accorto!”

 

Natale Polci – Er passero ferito

Era d’agosto e un povero uccelletto
ferito dalla fionda di un maschietto
s’anniede a riposà con l’ala offesa
in su la finestra di una Chiesa.
Da le finestre del confessionale
un prete intese e vide l’animale,
ma dato che da fori
aspettavan molti peccatori
richiuse le tende immantinente
e s’ammise a confessà la gente.
Ner mentre che la massa di persone
devotamente diceva l’orazione,
senza guardà pe niente l’uccelletto
n’omo lo prese e se lo mise in petto.
Allora nella chiesa se sentì
un lungo cinguettio: “Ci! Ci! Ci!”
Er prete a risentenno l’animale
lasciò di colpo er confessionale
e poi nel nero che sembrava pece,
s’arrampicò sul pulpito e li fece:
“Fratelli! Chi ha l’uccello per favore,
vada fori dalla casa del Signore”
Li maschi, tutti quanti in una volta
s’arzarono p’annà verso la porta.
Ma er prete a stò sbajo madornale
strillo: “Fermi, me sò espresso male!
Rientrate tutti e stateme a sentì:
chi ha preso l’uccello deve uscì!”
A testa bassa con le corone in mano
le donne s’arzarono pian piano
ma mentre s’andavano de fora
er prete urlò: “Ho sbajato ancora!
Rientrate tutte quante figlie amate
che io non volevo dì quer che pensate.
Io vò detto e vè ritorno a dì
che chi prese l’uccello deve uscì,
ma io lo dico a voce chiara e tesa
a chi l’uccello l’abbia preso in Chiesa!”
Le monache s’arzaron tutte quante
e poi col viso pieno di rossore
lasciarono la casa del signore.

da PensieriParole

spacer

Né avo, né discendente… – poesia di Endre Ady

(Sem utódja, sem boldog õse – 1909)

Né avo, né discendente,
né parente o conoscente
sono di nessuno,
sono di nessuno.

Sono come tutti, maestoso,
Polo Nord, distante,freddo,
sono come un fuoco fatuo,
misterioso e lontano.

Ma ahimè non posso stare così
vorrei far sì,
che tutti mi vedano
che tutti mi vedano.

Così diventa un tormento:
vorrei essere amato,
appartenere a qualcuno,
essere di qualcuno.

Sem utódja, sem boldog õse

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

spacer

Non posso saperlo – poesia di Miklós Radnóti

(Nem tudhatom …, – 1944)

Per gli altri questo posto che significa,
non posso saperlo,
per me è la patria, questo piccolo paese,
il luogo della mia infanzia lontana e felice.
Come un ramo debole dal tronco dell’albero,
da esso sono cresciuto e spero che qua sarò anche sepolto.
Sono a casa. E se un cespuglio si china davanti a me,
conosco il suo nome, il suo fiore,
so chi cammina per la strada, e dove và,
e so cosa potrebbe significare il dolore
di un tramonto rosso sulle mura delle case.
Per chi vola su un aereo, è solo una mappa,
e non sa dove abitava;
per lui che significa? Fabbrica e caserma,
ma per me: cavalletta, bue, campanile e mite casale;
nel binocolo egli vede campi e fabbriche,
ma io anche il lavoratore zelante,
bosco, frutteto, uva e tombe,
tra le tombe una vecchietta, che pian piano piange,
e quello che da sopra è una fabbrica o ferrovia
che distruggere si deve, per me è la stazione,
e davanti il ferroviere, con bandiera rossa in mano,
da tanti bambini circondato, egli invia il segnale,
e nel cortile della fabbrica ci gioca un cane.
E poi il parco: di vecchi amori conserva la traccia,
la mia bocca ricorda i baci al gusto di miele o fragola.
Sul marciapiede un giorno andando a scuola
per non essere interrogato salivo su una pietra.
Eccola qua, ma di sopra neppur essa si vede
non esiste apparecchio che la possa rilevare.
E’ vero, siamo peccatori, noi come gli altri popoli,
e riconosciamo la nostra colpa, quando, come, dove,
ma ci sono anche innocenti, lavoratori o poeti,
e lattanti, in chi crescerà la ragione,
la conserveranno, nascosti in buie cantine,
finchè non arrivi la pace nel nostro paese,
risponderanno freschi loro alla nostra soppressa voce.
Coprici con le tue grosse ali, nuvola della notte.

Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.

spacer