poesie

spacer

Fordítás olaszról magyarra: A kismadár

Magyarázatként:   (forrás: SZTAKI olasz-magyar szótár)

A kismadár

Augusztus volt, egy szegény kis veréb
egy templom mélyén keresett menedéket
hogy sebesült szárnyát meggyógyítsa,
minek ártott a légpuska.
.
A gyóntatószék függönye mögül
a plébános tanúja volt ennek,
miközben a hívek a padokban ülve
buzgó imádságba merültek.

Egy nő észrevette a verebet,
megfogta és keblébe rejtette.
Egyszer csak csipogás hallatszott:
csip, csip, csip, csip.

Valaki felnevetett erre a madárhangra,
s a pap így kiáltott bosszankodva:
“Testvérek, akinek madara van,
az Úr házát, legyen szíves, hagyja el!”

A férfiak, kissé meglepődve e szavakra,
helyükről lassan felkászálódtak,
de a plébános a gyóntatószékből kirontva:
“Megállni, rosszul fejeztem ki magam!” – mondta.

“Gyertek vissza és ide hallgassatok:
csak az menjen ki, aki madarat fogott!”
Földre sütött szemmel, rózsafüzért morzsolgatva,
az ajtó felé indult minden asszony.

“Hova mentek, szerencsétlenek!
Maradjatok és ide figyeljetek,
csak annak beszélek
aki a templomban fogott madarat.”

Szófogadóan, bíborvörös arccal,
mind azonnal,
felkeltek az apácák
hogy elhagyják az Úr házát.

“Az ég szerelmére! – kiáltott a pap, -Nővérek,
gyertek vissza és nyugodjatok meg.

Itt az ideje bűnös testvéreim,
hogy eloszlassuk a félreértést:
csak az menjen ki, aki oly gaz,
hogy kezében most is madarat tart.”

Egy oldalkápolna rejtett zugában
egy lány majdnem rosszul lett erre,
így szólt vőlegényéhez elsápadva:
“Nem megmondtam! Észrevette!”

előadó: Andrea Boccelli

A verset Trilussànak tulajdonítják, de létezik egy régebbi változat is római nyelvjárásban, leközlöm mindkettőt.

Trilussa – L’uccelletto

Era d’Agosto e il povero uccelletto
Ferito dallo sparo di un moschetto
Andò per riparare l’ala offesa,
a finire all’interno di una chiesa.

Dalla tendina del confessionale
Il parroco intravvide l’animale
Mentre i fedeli stavano a sedere
Recitando sommessi le preghiere.

Una donna che vide l’uccelletto
Lo prese e se lo mise dentro il petto.
Ad un tratto si sentì un pigolio
Pio pio, pio pio, pio pio.

Qualcuno rise a sto cantar d’uccelli
E il parroco, seccato urlò: “Fratelli!
Chi ha l’uccello mi faccia il favore
Di lasciare la casa del Signore!”

I maschi un po’ sorpresi a tal parole
Lenti e perplessi alzarono le suole,
ma il parroco lasciò il confessionale
e: “Fermi – disse – mi sono espresso male!

Tornate indietro e statemi a sentire,
solo chi ha preso l’uccello deve uscire!”
a testa bassa e la corona in mano,
le donne tutte usciron pian piano.

Ma mentre andavan fuori gridò il prete:
“Ma dove andate, stolte che voi siete!
Restate qui, che ognuno ascolti e sieda,
io mi rivolgo a chi l’ha preso in chiesa!”

Ubbidienti in quello stesso istante
le monache si alzarono tutte quante
e con il volto invaso dal rossore
lasciarono la casa del Signore.

“Per tutti i santi – gridò il prete –
sorelle rientrate e state quiete.
Convien finire, fratelli peccatori,
l’equivoco e la serie degli errori:
esca solo chi è così villano
da stare in chiesa con l’uccello in mano.

Ben celata in un angolo appartato
Una ragazza col suo fidanzato,
in una cappelletta laterale,
ci mancò poco si sentisse male

e con il volto di un pallore smorto
disse: “Che ti dicevo? Se n’è accorto!”

 

Natale Polci – Er passero ferito

Era d’agosto e un povero uccelletto
ferito dalla fionda di un maschietto
s’anniede a riposà con l’ala offesa
in su la finestra di una Chiesa.
Da le finestre del confessionale
un prete intese e vide l’animale,
ma dato che da fori
aspettavan molti peccatori
richiuse le tende immantinente
e s’ammise a confessà la gente.
Ner mentre che la massa di persone
devotamente diceva l’orazione,
senza guardà pe niente l’uccelletto
n’omo lo prese e se lo mise in petto.
Allora nella chiesa se sentì
un lungo cinguettio: “Ci! Ci! Ci!”
Er prete a risentenno l’animale
lasciò di colpo er confessionale
e poi nel nero che sembrava pece,
s’arrampicò sul pulpito e li fece:
“Fratelli! Chi ha l’uccello per favore,
vada fori dalla casa del Signore”
Li maschi, tutti quanti in una volta
s’arzarono p’annà verso la porta.
Ma er prete a stò sbajo madornale
strillo: “Fermi, me sò espresso male!
Rientrate tutti e stateme a sentì:
chi ha preso l’uccello deve uscì!”
A testa bassa con le corone in mano
le donne s’arzarono pian piano
ma mentre s’andavano de fora
er prete urlò: “Ho sbajato ancora!
Rientrate tutte quante figlie amate
che io non volevo dì quer che pensate.
Io vò detto e vè ritorno a dì
che chi prese l’uccello deve uscì,
ma io lo dico a voce chiara e tesa
a chi l’uccello l’abbia preso in Chiesa!”
Le monache s’arzaron tutte quante
e poi col viso pieno di rossore
lasciarono la casa del signore.

da PensieriParole

spacer

Né avo, né discendente… – poesia di Endre Ady

(Sem utódja, sem boldog õse – 1909)

Né avo, né discendente,
né parente o conoscente
sono di nessuno,
sono di nessuno.

Sono come tutti, maestoso,
Polo Nord, distante,freddo,
sono come un fuoco fatuo,
misterioso e lontano.

Ma ahimè non posso stare così
vorrei far sì,
che tutti mi vedano
che tutti mi vedano.

Così diventa un tormento:
vorrei essere amato,
appartenere a qualcuno,
essere di qualcuno.

Sem utódja, sem boldog õse

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség,
Észak-fok, titok, idegenség,
Lidérces, messze fény,
Lidérces, messze fény.

De, jaj, nem tudok így maradni,
Szeretném magam megmutatni,
Hogy látva lássanak,
Hogy látva lássanak.

Ezért minden: önkínzás, ének:
Szeretném, hogyha szeretnének
S lennék valakié,
Lennék valakié.

spacer

Non posso saperlo – poesia di Miklós Radnóti

(Nem tudhatom …, – 1944)

Per gli altri questo posto che significa,
non posso saperlo,
per me è la patria, questo piccolo paese,
il luogo della mia infanzia lontana e felice.
Come un ramo debole dal tronco dell’albero,
da esso sono cresciuto e spero che qua sarò anche sepolto.
Sono a casa. E se un cespuglio si china davanti a me,
conosco il suo nome, il suo fiore,
so chi cammina per la strada, e dove và,
e so cosa potrebbe significare il dolore
di un tramonto rosso sulle mura delle case.
Per chi vola su un aereo, è solo una mappa,
e non sa dove abitava;
per lui che significa? Fabbrica e caserma,
ma per me: cavalletta, bue, campanile e mite casale;
nel binocolo egli vede campi e fabbriche,
ma io anche il lavoratore zelante,
bosco, frutteto, uva e tombe,
tra le tombe una vecchietta, che pian piano piange,
e quello che da sopra è una fabbrica o ferrovia
che distruggere si deve, per me è la stazione,
e davanti il ferroviere, con bandiera rossa in mano,
da tanti bambini circondato, egli invia il segnale,
e nel cortile della fabbrica ci gioca un cane.
E poi il parco: di vecchi amori conserva la traccia,
la mia bocca ricorda i baci al gusto di miele o fragola.
Sul marciapiede un giorno andando a scuola
per non essere interrogato salivo su una pietra.
Eccola qua, ma di sopra neppur essa si vede
non esiste apparecchio che la possa rilevare.
E’ vero, siamo peccatori, noi come gli altri popoli,
e riconosciamo la nostra colpa, quando, come, dove,
ma ci sono anche innocenti, lavoratori o poeti,
e lattanti, in chi crescerà la ragione,
la conserveranno, nascosti in buie cantine,
finchè non arrivi la pace nel nostro paese,
risponderanno freschi loro alla nostra soppressa voce.
Coprici con le tue grosse ali, nuvola della notte.

Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.

spacer

Prologo – poesia di Frigyes Karinthy

Non posso dirlo a nessuno,
lo racconterò quindi a tutti,
ho provato a sussurarlo
dalla bocca all’orecchio
di ognuno di voi il mistero,
sempre lo stesso,
che non si può conoscere
solo come singoli individui.
Il mistero, per cui tempo fa
nacqui in sangue e sporcizia,
la parola, il mistero, il miracolo
per trovare qualcuno
e sussurargli: diffondilo.

Non posso dirlo a nessuno,
lo racconterò quindi a tutti,
perché ormai è uscito, ma solo a metà:
una, accaldata e arrossita,
fraintese rispondendo con un bacio.
L’altro divenne di ghiaccio,
è morto, mi ha lasciato.
Il terzo mi guardò incredulo,
cominciò a ridere, allora risi anch’io.

Non posso dirlo a nessuno,
lo racconterò quindi a tutti.
Da bambino decisi di parlare a Dio
ammesso che esista,
ma lui a me non si presentò
nè come cespuglio di rovi in fiamme
nè in forma di vino e pane:
per quanto lo desiderassi,
non si degnava di darmi la fede.

Non posso dirlo a nessuno,
lo racconterò quindi a tutti.
Perché mi faceva male
la tortura e l’irrisione
e tante volte sarebbe stato meglio
stare dalla parte del Male,
perché il peccato e la bontà
sono un’illusione: la realtà
vale di più dei sogni.
Perché sono qui ormai e ancora sono qui
e sono testimone del sole che splende,
non sono nè dio nè un mondo
nè luce del Nord nè un fiore,
non sono migliore nè peggiore di nessuno,
ma il massimo: un uomo vivente,
di tutti sono parente e conoscente,
sono avo e discendente.

Non posso dirlo a nessuno,
lo racconterò quindi a tutti.
Lo racconterei, lo farei, davvero,
vi indicherei la strada,
ma la mano è inerte e la bocca balbetta,
tendetemi una mano,
alzatemi in alto,
per parlare, vedere, vivere
qui nella polvere non riesco a parlare.

Ho buttato il sonaglino, non ho le campane,
qui nella polvere non ho la voce,
mi hanno calpestato il torace.
Alzatemi in alto, mi serve un palco,
lasciate che vi salga, per favore!
Non so ancora cosa dirò
ma credo di portare buona notizia,
di gioia, mistero e l’arcobaleno
a voi che ho amato
nell’attesa di un miracolo
che non posso dire a nessuno,
ma lo racconterò a tutti.

Előszó

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek
Próbáltam súgni, szájon és fülön,
Mindnyájatoknak, egyenként, külön.
A titkot, ami úgyis egyremegy
S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.
A titkot, amiért egykor titokban
Világrajöttem vérben és mocsokban,
A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Mert félig már ki is bukott, tudom
De mindig megrekedt a féluton.
Az egyik forró és piros lett tőle,
Ő is súgni akart: csók lett belőle.
A másik jéggé dermedt, megfagyott,
Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
A harmadik csak rámnézett hitetlen,
Nevetni kezdett és én is nevettem.
Gyermekkoromban elszántam magam,
Hogy szólok istennek, ha van.
De nékem ő égő csipkefenyérben
Meg nem jelent, se borban és kenyérben,
Hiába vártam sóvár-irigyen,
Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak
És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,
Mert álom a bűn és álom a jóság,
De minden álomnál több a valóság,
Hogy itt vagyok már és még itt vagyok
S tanuskodom a napról, hogy ragyog.
Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,
Mégis a legtöbb: ember, aki él,
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkinek.
Elmondom én, elmondanám,
De béna a kezem s dadog a szám.
Elmondanám, az út hová vezet,
Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.
Emeljetek fel, szólni, látni, élni,
Itt lent a porban nem tudok beszélni.
A csörgőt eldobtam és nincs harangom,
Itt lent a porban rossz a hangom.
Egy láb mellemre lépett, eltaposta,
Emeljetek fel a magosba.
Egy szószéket a sok közül kibérlek,
Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.
Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,
De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.
Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt
Nektek, kiket szerettem,
Állván tátott szemmel, csodára várván.
Amit nem mondhatok el senkinek,
Amit majd elmondok mindenkinek.

spacer