Lamentela di un povero riccio al chiaro di luna – poesia di József Romhányi


(Egy boldogtalan sünnek panaszai a halovány holdnál)

– Sorte ingrata,
che mi hai dato questo vestito
che per l’uomo è motivo di scherno.
Non mi accarezza nessuno,
nessuno non mi coccola,
perchè la mia pelle è un po’ ruvida.
Come invidio il castoro e il visone!
A loro tocca tutto l’onore.
Dalla volpe che se n’intende
ho chiesto tante volte
che mi faccia da portavoce.
L’ho supplicato:
” – parla al pellicciaio,
caro fratello,
che io sia considerato
come animale da pelliccia
o almeno da fodera”.
Ma invano, nessuno mi cerca
per la mia pelliccia,
non mi ammazzano nemmeno,
non servo nè da cappello
nè da manicotto. –
Così si lamentava il povero riccio,
girovagando nascosto nel bosco
finchè non lo trovò un fachiro.
Lo prese, con gioia lo ammirò:
Vieni con me, mio nuovo cuscino!

Egy boldogtalan sünnek panaszai a halovány holdnál

Sanyarú sors, te szabtad rám gúnyámat,
céltábláját az emberek gúnyának.
Engem senki nem cirógat, becézget,
mert a bőröm egy kicsit recézett.
Hogy irigylem a nercet, a hódokat!
Nekik kijár elismerés, hódolat.
Hányszor kértem a bennfentes rókától,
hogy legyen az én ügyemben prókátor.
Könyörögtem: szólj a szűcsnek bátyuska,
protezsálj be prémesállat státusba,
vagy vegyen be legalábbis bélésnek.
De hiába! Nem enged a kérésnek.
Értékemért agyon sose csapnának,
nem kellek én se muffnak, se sapkának…
Így kesergett sündörögve, bujkálva,
míg egy fakír nem került az útjába.
Az felkapta, gyönyörködve vizsgálta:
-Jössz a szöges ágyamra, te kispárna!

 

spacer