L’invito della Follia – A Bolondság meghívója

Davide Saliva elbeszélése, amelyet több mint húsz évvel ezelőtt egy magyar lány iránti szerelme ihletett. Fordította Preszler Ágnes. Minden jog fenntartva.

A Bolondság meghívója

Egyszer régen a Bolondság elhatározta, hogy meghívja a többi érzelmet egy rendhagyó találkozóra. Mindnyájan összejöttek tehát egy kávéra, s hogy felélénkítse a hangulatot, a Bolondság ezt javasolta:
– Játszunk bújócskát?
– Bújócskát? Hát az meg mi? – kérdezte a Kíváncsiság.
– Egy játék, – mondta a Bolondság, – én százig számolok, közben ti elrejtőztök. Amikor elértem százig, elindulok, hogy megkeresselek benneteket és az első, akit megtalálok, lesz a következő, aki számolni fog.

Mindenki beleegyezett, kivéve a Félelmet és a Lustaságot akik félreálltak, hogy kövessék a játékot.
– 1, …2…, 3… – kezdett el számolni a Bolondság.
A Sietség rögtön elrejtőzött az első alkalmas helyen.

A Félénkség, habozva, mint mindig, elbújt egy csoport fa között.

Az Öröm boldogan futkározott a kertben, nem is törődött a rejtekhellyel.

A Szomorúság sírva fakadt, mert nem talált egy zugot, ahol elrejtőzzön.

Az Irigység persze a Büszkeséggel társult és vele együtt egy kő mögé bújt.

A Bolondság folytatta a számolást, miközben barátjai elrejtőztek, csak az Elkeseredés esett kétségbe, mivel már kilencvenkilencnél tartott…
– Száz! – kiáltott a Bolondság, – indulok, hogy megkeresselek benneteket!

Az első, akit megtalált, a Kiváncsiság volt, mert nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy előjöjjön megnézni, ki lesz az első.

A Bolondság azután meglátta a Tétovázást egy kerítés tetején, mert nem tudta eldönteni, melyik oldalon tudna jobban elbújni.

S, így tovább, sor került az Örömre, a Szomorúságra, a Félénkségre, és a többiekre is.

Amikor végre újra összegyűltek, a Kiváncsiság megkérdezte: – Hol van a Szerelem?

Senki sem látta.

Nem lehetett befejezni a játékot nélküle, így a Bolondság elindult, hogy megkeresse.

Kereste a hegycsúcson, a folyóparton, a sziklák alatt, de a Szerelemnek nyoma sem volt.

Minden helyet átfürkészett, míg végre észrevett egy rózsalugast, egy bottal félrehajtotta a tüskés ágakat, amikor hirtelen panaszhangot hallott.

A Szerelem volt az, szörnyen szenvedett mert egy tüske kiszúrta az egyik szemét.

A Bolondság tehetetlenül állt.

Elnézést kért, amiért ilyen ostoba játékot talált ki, könyörgött a Szerelemnek, bocsásson meg neki.

Megrendülve, hogy ilyen jóvátehetetlen kárt okozott a Szerelemnek, megígérte neki, hogy mindig mellette lesz, nem hagyja el.

A Szerelem megvigasztalódott és elfogadta ezt az őszinte bocsánatkérést.

Így történt, hogy azóta a Szerelem vak és a Bolondság mindig elkíséri.


L’invito della Follia

Tanto tempo fa, la Follia decise di invitare tutti i sentimenti per un’insolita riunione conviviale.
Raccoltisi tutti attorno ad un caffè, per animare l’incontro, la Follia propose:
– “Si gioca a nascondino?”
– “Nascondino? Che cos’è?”, domandò la Curiosità.
– “Nascondino è un gioco!”, rispose la Follia, “Io conto fino a cento e voi vi nascondete. Quando avrò terminato di contare, comincerò a cercarvi e il primo che troverò sarà il prossimo a contare”.
Accettarono tutti! Ad eccezione della Paura e della Pigrizia, che rimasero a guardare in disparte.
– “1… 2… 3…”, la Follia cominciò a contare.
La Fretta si nascose per prima, dove le capitò.
La Timidezza, esitante come sempre, si nascose in un gruppo d’alberi.
La Gioia corse festosamente per il giardino, noncurante di un vero e proprio nascondiglio.
La Tristezza cominciò a piangere perché non trovava un angolo adatto per occultarsi.
L’Invidia, ovviamente, si unì all’Orgoglio… e si nascose accanto a lui, dietro un sasso.
La Follia proseguiva la conta mentre i suoi amici si nascondevano, ma la Disperazione era sconfortata, vedendo che si era già a novantanove…
– “cento!”, gridò la Follia, – “Adesso verrò a cercarvi!”.
La prima ad essere trovata fu la Curiosità, poiché …
…non aveva potuto impedirsi di uscire per vedere chi sarebbe stato il primo ad essere scoperto.
Guardando da una parte, la Follia vide l’Insicurezza, sopra un recinto, che non sapeva da quale lato avrebbe potuto nascondersi meglio.
E così, di seguito, furono scoperte la Gioia, la Tristezza, la Timidezza e via via tutti gli altri.
Quando tutti finalmente si radunarono, la Curiosità domandò: – “Dov’è l’Amore?”
Nessuno l’aveva visto…
Il gioco non poteva considerarsi concluso e così la Follia cominciò a cercarlo.
Provò in cima ad una montagna, lungo il fiume, sotto le rocce, ma dell’Amore nessuna traccia.
Setacciando ogni luogo, la Follia si accorse di un rosaio, prese un pezzo di legno e cominciò a frugare tra i rami spinosi, quando ad un tratto… Sentì un lamento…
Era l’Amore, che soffriva terribilmente perché una spina gli aveva appena perforato un occhio.
La Follia non sapeva che cosa fare.
Si scusò per aver organizzato un gioco così stupido.
Implorò l’Amore per ottenere il suo perdono e, commossa dagli esiti di quel danno irreversibile, arrivò al punto di promettergli che l’avrebbe assistito per sempre.
L’Amore, rincuorato, accettò la promessa e quelle scuse così sincere.
Così, da allora, l’Amore è cieco e la Follia lo accompagna sempre.

Racconto di Davide Saliva, ispirato dall’amore per una ragazza ungherese più di venti anni fa. Traduzione in ungherese di Agnes Preszler. Tutti i diritti riservati.

spacer